Megtörtént az, amitől egész nap féltem...

...most nem kell "annyira" rosszra gondolni, inkább vicces és szánalmas, mint szomorú. (Nevess
rajta, én is azt tettem már reggel.)
Szóval itt vagyok Újpesten, a fiatalabbik nővéremnél. Tudni kell, hogy itt meg van kötve a kezem, akkor alszok mikor ő, akkor gépezhetek, mikor ő nincs itthon, vagy épp más dolga van, akkor veszek levegőt, mikor ő mondja (na jó, ez nem igaz).
Így volt ez tegnap este is. Este 10 után szólt, hogy gép kikapcs, fekvés van, mert ő holnap korán kel. De én nem akartam lefeküdni, féltem. Mitől féltem? Attól az érzéstől, hogy bepréselnek egy ágyba, ahol már így is alig férnek el. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mikor az ember egy pohárba szeretné bepréselni az egész karton(!) ropit. Mikor már tele van a pohár még akkor is csak teszi bele és ha már szétmorzsolódik az a szerencsétlen ropi, akkor is küld még bele vagy tízet. Ez az érzés beteljesült. Egy szétnyitott kanapén aludtunk négyen. Mellettem anyám és unokahúgom, mellette nővérem. Talán nem is lett volna ez baj, ha a fáradság egy apró érzése is átjárta volna a testem, de nem. Kitaláltam, hogy a telefonon megnézek egy filmet, hátha befáradok rajta. Megnéztem a Candyt, amitől letaglóztam ugyan, de még így sem tudtam aludni, pedig már éjfél elmúlt. Próbáltam aludni, de nem eszik olyan forrón a kását. Unokahúgom könyöke az államnál volt, a térde pedig olyan helyen, hogy egy rossz mozdulattal több millió kisgyermek halálát okozhatta volna. Mikor már majdnem elaludtam, először azt vettem észre, hogy nővérem "átölel" a lábával. Aztán később mikor már szenderedtem a kislány állon vágott. Hát azt hittem ennél nem lesz rosszabb, de mikor megint próbáltam az álmok lágy ölén suhanni szomorúan könyveltem el, hogy a kis egerek lakmároznak. A nagy csendben elég idegesítő volt a folyamatos rágcsálás. Persze ezt az egész helyzetet meg lehetett volna könnyebbíteni úgy, hogy a kislány az ágyán alszik, de nem, így az ő ágya üresen állt míg mi nyomorogtunk. Már a sírás határán voltam, mikor eszembe jutott, hogy kiveszem az ágyból a szivacsot és képezek vele egy kis pihenő alkalmatosságot a magam számára. De nem volt erőm felkelni, csak mocorogtam. Szerencsémre anyám észrevette ezt és felkelt. Segített kipakolni a kiságyból, majd kivettük a szivacsot, és ott próbáltam aludni, nagyobb sikerrel. Már hajnal egy óra volt, mikor sikerült elaludni. Viszont kicsivel hat óra előtt arra keltem, hogy nővérem, -mint ahogy az elefánt a porcelánboltban- feldúlja a szobát és elkezd öltözködni, majd az I-re az tette fel a pontot, hogy felkapcsolta a villanyt. Ismétlem hat óra volt. Persze minden álom elszállt, én pedig már nem tudtam visszaaludni. Jelenleg itt ülök, már lassan tíz óra lesz, kicsit álmos vagyok, de ezen már csak este tudok változtatni. És mit csináltam eddig? Egy új ismerős blogját olvasgattam és meglepően tapasztalom, mennyi közös van bennünk. Az, amit ő átélt és átél, sokban hasonlít azzal, ami az én életemben lezajlik. Ez érdekes érzéssel tölt el, nem vagyok egyedül.
Hát ez volt az, amit nem tudtam magamban tartani, remélem kis mosolyt csaltam az arcodra ezzel a kicsit szánalmas, kicsit gáz, de vicces történettel!
Kívánom, hogy neked ne legyen ilyen éjszakád!:D
Üdv.